Marie-Lorraine az otthonában ült, a konyhaszigetnél a hatalmas nappali szélén, egy bárszéken. Whiskey előtte… és a telefonja fölé hajolt, erősen koncentrálva. Meglehetősen éles volt a felvétel a Metroplex 7-8-hoz képest, amin a Moxban táncolt a perfomanszok alatt. Ismerte a saját pszichéjét, ismerte a testbeszédét: relaxáltnak látta magát, és pillanatnyilag jókedvűnek. Nem drog. Nem volt túlpörögve. Nem alkohol. Túl pontos volt a mozgása. Harmadszor nézte vissza a felvételt, most mégis hunyorgott – nem hitt a szemének: Musashi lépett mögé, a nyakába csókolt, és ő belesimult az ölelésbe, majd hátramosolygott rá.
Visszatekerte.
Megnézte negyedjére is, és közben feljahjtotta a whiskey-t, pedig dupla volt. Megállította a felvételt, és megtámasztotta a homlokát ujjaival… nem értette, mi történt.
Az a Musashi, akit ő ismert, ivászat alatt hobbiból lőtte meg klántársát, Raijint, a vállán, aki szintén heccből, válaszként ellőtte újdonsült férje ujját. Nem arról van szó, bármit visszanöveszt, mert el tud utazni a Metroplex-5-be, ahol 10 éve ismerik regeneratív plasztika és sebészeti specialistaként, és ha van pénz, továbbra is lesz bejárása a genetikai laborokba – manapság nem probléma őssejtekből bármilyen szövetet növeszteni… De a szórakozásból elkövetett fájdalomszerzés az orvosnak egyszerűen felfoghatatlan volt.
Eztán mentek raid-elni. Kivégzésszerű rajtaütés a RedChrome bázisán. Marie ment, de kint maradt, mint orvos… Így is látta, mi folyik odabenn: point-blank headshot, ágy alatt bújó emberbe. Például. Felfordult a gyomra.
Nem indított valami jó lappal a Yakuza. El nem tudta képzelni, hogyan jutottak odáig, amit a felvétel feketén-fehéren – vagyis színesen-zenésen – mutatott épp számára: hogy nemhogy hagyta, láthatóan élvezte a férfi közelségét.
„Végeztem a zuhanyzóban.” – jött közvetlen a háta mögül. Arohadtkurvaélet – fordította le a telefont Marie. Geci ninja, bazmeg, hogy tud így lopakodni?! Tudta, hogy nem az, de a fejében nem sok különbség volt.
„Köszi. Megyek én is.” – rúgta ki maga alól a bárszéket kissé több lendülettel, mint szerette volna, takargatott riadalmában. A szavain, a hangsúlyán tudott uralkodni, a mozdulatain most nem: kissé ügyetlenre sikeredett zavarában – de mire észbekapott volna, Musashi alkarja az övét támasztotta, és ő abba kapaszkodott. A férfi elkapta.
„Ahhm. Köszönöm.” – elpirult. Nem volt részeg, de mentségnek jó volt: fejével a whiskey-s üveg felé biccentett. „Csak ki akartam engedni a gőzt. Sok ez így most.”
Musashi elengedte a karját, majd legyintett, hogy ne aggódjon.
„Tegnap is így kezdted.”
Marie szemöldökei felszaladtak, és lehunyta a szemét, feszélyezettségét egy meglepettnek tettetett mosoly mögé bújtatta – gyűlölte, hogy van olyan, amire a férfi emlékszik, de ő nem. Csak hát… így jár az, akinek a főnixtestét fejbelövik visszatöltés nélkül. Márpedig a SafeSync szervereit gallyra vágta valami, és nem tudta az elmúlt 4 nap emlékeit áttölteni ebbe, az eredeti testébe.
De legalább ez megvolt. Rohadj meg, Eddie. – tette még hozzá fejben. Nem volt fogalma, hogy az orvostársa hogyan csinálta… hogy kapta el őt, mikor tette alternatív testbe az elméjét. Italba keverhetett valamit? Simán injekció nyakba? Emlékeznie kéne dulakodásra. Alvás közben? Hogy? Apja megadta a lakásához a kódokat a másik dokinak??? Biztosan benne volt. Dr Hide egy beteg ember, de nem mert volna a nagy Robert-Laurent StMichelle ellenében tenni dolgokat. Azért a Yakuzák se jártak jól, amikor belegyalogoltak a Vision Corp-ba. Most mindenkinek fáj. Ezért van ez a kurva béke.
Nem jött rá, hogyan kapták el… Node, örüljön, hogy a megvan a saját teste, ha valaki, hát ő tudta, hogy hiába az áttöltés, az valójában csak a környezetnek kontinuitás… attól még az eredeti ember halott. Igen, meg lesz minden emléked, igen, (szinte) tökéletesen olyan leszel, mint voltál, az anyád sem fog tudni megkülönböztetni titeket emlékeitek alapján… de attól még ez csak egy tökéletes másolat. Nem az eredeti. Ezért sem csinált magának testet. Ő nem akart résztvenni a Phoenix Protocoll-ban, amit a NeoVision nevű, az apja megacorpjából kivált saját kis cége csak casually „életbiztosításnak” hívott.
Csakhogy ezt rajta kívül egyik fél sem gondolta így. Az elmúlt 5 évben halomra gyilkolták egymást a háborúban, meghalt a húga, felrobbant a székházuk, és cserébe persze a japó bűnszervezetre annyi bérgyilkost küldtek, amennyit pénz vásárolni tudott – mind a Visionnek, mind a Yakuzáknak érdeke volt, hogy ez a békeszerződés életben maradjon - ezért is kértek a japánok túszt, hogy szavatolják a békét… Így viszont életben kellett tartani. Erre adott választ Dr Edward Hide a Phoenix Protocollal. Nehogy odavesszen a Metroplex 7-8 alján, meg a labilis, szuicid elmeállapotában, hogy fel kellett adja életét a diplomatanegyed Metroplex-5ben… előre lefektette a Vision a cryoba. Persze, mikor kiderült, a Yakuzák azért felháborodtak, hogy nem az eredetit kapták meg, hiszen túszt kértek, nem bábot… de most már ez is orvosolva lett.
„Lorraine.” – szólította meg a nőt az előtte álló, és kissé megemelte az állát, hogy magához térjen. Nagyon elspiráloztak a gondolatai. Ezzel visszatért a jelenbe. Marie-Lorraine felnyitotta szemeit, és egyik szemöldökét felhúzta kérdőn a Yakuza felé.
„Igen, tudom, hogy azt szereted, ha így hívnak.”
„Én mondtam el, vagy kiderítetted?” – kérdezett vissza ezúttal az orvos. Hisz nem emlékezett 4 napra, akár ő maga is elmondhatta Musashinak…
„Nem mondtad.”
Meglepte volna, ha ő maga mondta volna el a Yakuzának… de innentől kezdve viszont volt tippje, hogy honnan tudta. Az egyedüli, aki kihúzta belőle ezt a nevet az Beryl volt, méghozzá pillanatok alatt. Hiába, a rutinróka versus az eddig csak mélyebb együttléteket megélő doktornő „összecsapásában” játszi könnyedséggel került a Mox táncosa a kétségbeesett corpogirl védelme mögé. Lorraine tudta, hogy minden bizonnyal csak egy a tízből, de annyira kellett kapaszkodjon valakibe, akárkibe – és nem akarta, hogy a Yakuza legyen az. Így hát, Beryl lett az.
„Khm. Tettem ki vacsorát a pultra, ha éhes lennél.” – intett a konyha másik fele felé, és hátralépett, majd elfordult és megindult a fürdőszoba irányába.
Musashi is inkább végigmérte a konyha-nappalit. Csak *egyszer* jöjjön ide be valami takarítónő, leadja a drótot, jöhetünk megvédeni a kecót. – rázta meg a fejét helytelenítőn. Elsodródott a pultig, egy pillantás a vacsorára, és már látta, hogy a gyümölcs benne igazi, nem szintetizált. Egy hét alatt kinyírnák. A ruha, amit hord, az ital, amit rendel… semmi sem stimmel. Nem idevaló.
„Úúúristen, mibe keverted magad, Hans.” – morogta maga elé, és a pult másik oldalán hagyott whiskeys üvegért nyúlt inkább ő is. Fejben végigtekintett magán és a testvérén, Yurei-n, alias Biedermann nyomozón, aki a BAMA-PD-ből ugrott ki a Yakuzákhoz, és csendesen felröhögött. Ezt senki sem hinné el egy novellában. Kitsune-ra gondolt, a klánvezérére, és meghúzta az üveget. „Kanpai…” – mondta ki hangosan az emlékére. Ottmaradt a mai leszámolások alatt.
Ahogy leengedte az üveget, megakadt a szeme egy menpō maszkon a szomszédos szobában a falon. „Neeem…” – ment közelebb. És de. Az Edo periódus összetéveszthetetlen urushi lakkja volt rajta. Nem akart hozzányúlni kézzel, de a pisztolyával finoman hozzáért – fémesen kondult a fekete arcfedő: valódi vasmaszk. Lefogadta, hogy Edo Saotome darab. Hát… pénz az legalább van. Már csak ki kell találni, hogy ne nyírjanak ki minket érte. – sötétedett el megint a tekintete Kitsune halálára gondolva, majd konstatálta, hogy a hálóban van...
Marie-Lorraine eközben befejezte a fürdést, és megint a telefonja fölött állt. Ezúttal a másik Mox-os felvétel futott rajta. Musashi állt feszesen, és a tömeg számolt vissza. 5…4…3..2..1… fejlövés. Férje lőtte fejbe őt. Hátulról, közvetlen közelről. Mégcsak meg se rándult az arca a férfinak. Ki a fasz lehetsz te odabenn… - firtatta megint, és újra, és ismét, és még egyszer… Felnézett a tükörbe, és becsapta a gyógyszeres kabinet ajtaját. Igen, ha úgy dönt, hogy megöli magát, azt gyógyszerrel fogja, ne úgy, hogy fájjon… de ennek nem jött még el az ideje. Nézzük meg, tényleg élhetővé lehet-e tenni valahogy ezt a felállást *vele* - pillantott le a ledobott telefonra, ahol továbbugratott a lejátszó a táncolós, összesimulós jelenetre. Mégegyszer végignézte, és most sem lett okosabb – biztos nem csak testi vonzalom, de egyelőre nem ismeri eléggé …férjét… ahhoz, hogy tudja, hogyan kerültek közel. De ha egyszer sikerült, összejöhet mégegyszer, a pocsék kezdés ellenére …És akkor már csak ezt a rothadó negyedet kell felhúzni a pöcegödörből… Dario halálának felgöngyölítésével.
„Ha én nem mehetek el innen… akkor a Metroplex-7-8-at fogom felemelni magamhoz az újjáépítéssel.” – mondta halkan, de annál elszántabban maga elé a nő. „Ha meg valami nagyon akad, holnap is lehetsz öngyilkos.” – magyarázta a tükörképének, és összébbhúzta a kaftánját. Nah, találjuk ki, hogy alszunk… ha alszunk.