Milo rátaposott a gázra és remélte, hogy a menetszél zöreje képes lesz túlharsogni a puskaropogás
hangjait a fejében. Zajra volt szüksége, mert ha egyedül maradt gondolataival, bármely óvatlan
pillanatban az elméjébe égett képek tucatjai váltogatták egymást a szemei előtt, az érzelmek oly rendetlen
kavalkádját hordozva magukkal, amihez foghatót nagyon rég érzett utoljára. Ahogy a bajtársai fedezékbe
húzzák a kocsmában, miközben az összegyűlt tömeg szitává lövi az ellenségeit – megkönnyebbülés. A
bajtársa holtteste a padlón – szégyen. Ahogy Szike megtörhetetlen pontossággal ellátja a sebet a
mellkasán - biztonság. Ahogy hullák közt lépked kikérni az este utolsó vodkáját... valami digital
hardcore dalra érdemes érzés, amit majd kidolgoz. A gitárja megszokott zúgása és kattogása elegyedve a
kocsma szerves zajával – otthon.
Addig gyorsított, amíg az országút szélén sorakozó betontömbök egyetlen azonosíthatatlan masszává
olvadtak össze a látóterében. Egyelőre nem is akarta végiggondolni, meddig utazik. Egyvalamit tudott: ki
kell szellőztetnie a fejét, mielőtt visszatér. Nehéz munka várja otthon, s egy tucat bajtárs, akik még élnek.
Épp eleget élvezte mások gondoskodását, most itt az ideje, hogy ő segítsen a sajátjain.
Ahogy a szél kakofóniája elég hangos lett ahhoz, hogy csendet teremthessen a fejében, Milo azon kapta
magát, hogy a Bolond egyik nótáját dúdolgatja.
Visszatér – de előbb megy egy kört.