Valamikor 2057-ben
A nő belépett a halvány fényű sikátorba. Az enyhén pislákoló ledek, illetve a nightmarketről kiszűrődő fények világították cask meg, elnyűtt, megkínzott testét. Remegő kezével lassan kinyúlt, megérintette az egyik falat. Ujjai először csak repedésekbe, aztán pedig golyó ütötte lyukakba futottak. Egy régi tűzharc maradványaiba, amelyekből csak az elmúlt hónapban több történt, mint amit érdemes megjegyezni. Így feltehetőleg erre az egy specifikusra talán már senki nem is emlékezett.
Neki is két évébe került kiderítenie, hogy valójában merre lehet, amit keres. Hogy valójában mi történt azon az éjszakán. Bár a részletek a mai napig tisztázatlanok maradtak számára.
Szemei lassan elkezdték a falakat vizsgálni, egy nyom után, tekintetét kopásról és golyónyomról egyre inkább egészen a Mox klubjának emeleti faláig emelve. Csak így nagyban tekintve az egészre rakta össze végre amit lát. A vörös koponyát a falra fújva, homlokán a 23-as számmal.
Egy az utolsó ilyenek közül a városban. Az összes többit már új, feltörekvő bandák rék összefirkálták, megjelölve az új területüket. Ennél viszont még a mottó is látszott „First in, Last out”.
A fal alján, egy kis kupacban led gyertyák pislákoltak kitartó őrlángként. Már alig bírták teljesíteni az örök szolgálatukat, amit a hirtelen a látogatójuktól rájuk szakadó könnyek sem segítettek meg.
A nő letérdelt eléjük, végigsimítva a földet. Ujjai egy textil darabon akadtak meg amelyik évek óta hevert az utca mocskában, de talán egykoron vörös lehetett.
-Aurora. – Suttogta elcsukló hangon. - Mostmár mindketten szabadok vagyunk.
Juliet Grasscutter sorsa, a Militechtől való szabadulása óta ismeretlen.
SierraJuliet
Two-thousand and one
All of them dead
Now remains none