zene: https://youtu.be/AjjlABP5t1Q?si=QaCSrQcOXhFOlHEo
Egyetlen pillanat.
Mr. K. Ott áll velem szemben, és egy pillanatra minden olyan egyszerűnek tűnik. Minden, ami félrement. Minden veszteség. Minden hiba. A fiatalok a Kenward-házban. Eleanor Kenward. Ashley. A sikátor hideg betonja.
Annyi év, és most csak néhány lépés van közöttünk.
Mérlegelek. A szemem még teszi a dolgát. Kijáratok, kezek, távolságok. Kit kell fedezni, kit kell előbb kivinni.
Aztán megakadok egy arcon. És még egyen.
Baszki, mit keres itt a kutyamentős faszi azzal a mordállyal? A lánynál meg izzó katana. Ti nem kutyákat mentettetek?
A Mox neonja megfesti az arcokat, és már hallom is Jetet, ahogy levegővétel nélkül magyarázza, hogy mi történt kinn, és mit hová tegyek a pultban. Gránát kezét érzem a vállamon; megint megtalált valami faszság közepén, hogy helyrebillentsen. Ruby mellett elengedhettem magam. Ő arra is vigyázott, hogy a tripjeinkből visszataláljunk. Onyx félmosolya. Valamit már megint elintézett értünk. Nem kérdezem, hogyan. Amber, aki csak hazavitt egy kóbormacskát, és utána mindig volt ideje meghallgatni. “Jobb barátot is kaphattál volna, te őrült.”
Beryl felénk néz, ahogy behúzódik a szeparé függönye. Őt is keresem, ahogy Jade-et a tömegben. Megvagytok? Rendben vagytok? Ugye rendben? Celestite arcára egy pillanatra ráúszik Nora. Flora csukott szeme. A fegyver az én kezemben. Sajnálom. Egy csokoládé fóliája zörög. Coralra nézek, és megint minden egyszerre jut eszembe, amit helyre akartam hozni. Megjavítani. Vigyázni rá, ahogy Ashleynek ígértem.
Megint hallom az egymás szavába vágó hangokat. A nevetést. Azt a másikat is, amiből néha sírás lett. Valaki odaszól, valaki helyet csinál. Egy ital kerül a kezembe.
Maradjak még.
Mindig maradtam még.
Pedig tudtam, hogy itt sem minden tökéletes. Itt is sok a sötétség. De zárás után, amikor már csak mi maradtunk a tompa fényben, jó volt leülni közéjük. Hallgatni őket. Ott felejteni magam reggelig.
De jó lenne most is.
Lyrebird. „Officer Ward?” Még hallom, ahogy mondod, és próbálok nem elmosolyodni. Aztán az a nézésed, amikor már megint miattam aggódtál. Minden milyen szép volt… és az is marad.
Hol van Emily?
Körbepillantok megint. Itt kell lennie. Most találtuk meg egymást.
Ems?
Aztán meglátlak. Ashley.
Te mit keresel itt?
Ugyanaz a fáradt félmosoly. Eszembe jut az automatás kávé, amit hajnalban ittunk. Hogy milyen szar volt, és hogy azért mindig megittuk.
Mondanék valamit. Coralról. Az elmúlt három évről. Arról, miért én jöttem vissza.
De csak ennyi jut eszembe:
Megyünk haza?
Azt hiszem, teljesen megőrültem.
Hiszen itthon vagyok.
Itt vannak körülöttem. Annyi időt töltöttem azzal, hogy figyeltem, honnan jöhet baj. Ki áll túl közel hozzájuk. Kinek a kezét nem látom.
Most szeretném még egy kicsit nézni őket.
Aztán villanások.
Először minden nagyon hideg. A kezem, a mellkasom. A hangok eltávolodnak, és valahogy túl sok idő telik el két lélegzet között. Megpróbálok összeszedni egy gondolatot, de elfelejtem, mi volt az.
Valakire még figyelnem kellene.
Aztán végigfut rajtam az iszapos, meleg megváltás. Lassan szétárad bennem. Elengednek az izmok, amelyekről már azt sem tudtam, hogy feszítem őket.
Azt hiszem, mosolygok.
Ekkor megragad egy kéz.
Határozottan. Ismerősen.
Rei Okada.
Nem. Az ő neve Emily Ward. A testvérem.
A Mox neonja az arcodra hull. Megszorítom a kezed. Mintha közben nem telt volna el húsz év. Mintha csak elbámészkodtam volna, és most végre indulhatnánk.
Megyünk haza, Ems.
Vége van.
Szeretek mindenkit.